némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia
teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú’l-Qászim számára.
Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú’l-Qászimot, hogy
mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a
merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik
mindennel megalkusznak. Abú’l-Qászim emlékezete benső gyávaságok
tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és
a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni
hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú’l-Qászim habozott;
később így szólt:
- Aki bejárja az égöveket és a városokat – nyilatkozott kenetteljesen –,
sok mindent lát, ami hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer
szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz
folyója a tengerbe ömlik.
Farah megkérdezte, vajon sok mérföldnyire esik-e a város a faltól,
melyet Iszkandar Dzú’l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt,
hogy feltartóztassa Gógot és Magógot. - Sivatagok választják el őket – mondta Abú’l-Qászim akaratlan
gőggel. – Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná
tornyait, s úgy mondják, még annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem
tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.
A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra
megérintette Averroest. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek,
haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú’l-Qászim így szólt: - Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett
fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani,
milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé