helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben
emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon.
A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz
személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és
beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt;
lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak;
meghaltak, de később talpra álltak.
- Bolondok cselekedete – mondta Farah –, áthágja az értelmes ember
előrelátását. - Nem voltak bolondok – magyarázta Abú’l-Qászim. – Egy kereskedő
azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg.
Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú’l-Qászim az
elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt
mondta: - Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett hogy
elmondaná. Legyen ez a történet az efézusi szendergőké. Látjuk, hogy az
üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott
szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk,
hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a
kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban,
látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az
estén a teraszon. - Beszéltek is? – tudakolta Farah.
- Természetesen beszéltek – mondta Abú’l-Qászim, aki lelkesen
magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején
meglehetősen unalmasnak talált. – Beszéltek és énekeltek, szónokoltak!