- Ebben az esetben – mondta Farah – nincs szükség húsz személyre.
Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.
Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit,
mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az
arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen
feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy
Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin
szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt
ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák
megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak
tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt
évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a
véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroes hallgatott.
Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának. - Kevésbé ékesszólón – mondta Averroes –, de hasonló érvekkel
magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában
úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és
meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől,
alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy
nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors
váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy
gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok
mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy
ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán
percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez,
mintsem kitalál. A barjai lbn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő
képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan
blacktrush
(BlackTrush)
#1