Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

ott, a déli külvárosban. Bevalljam, hogy az argentinok legőszintébb
szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, és hogy
könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.
A virrasztóban a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott
régi arcvonásai. Valamikor azon a zűrzavaros 6-i éjszakán Teodelina Villar
csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvel azelőtt volt; vonásai
visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat
ad, meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt
gondoltam: ennek az arcnak, amit olyan izgatónak találtam, semmilyen más
változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetett az első,
helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven
feküdt a virágok közt; a halál iránt érzett megvetése is tökéletes volt.
Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogy odakint azt az
elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet
éjszaka szoktak felölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a csend és a homály.
A szinte személytelen kegyelet révületében róttam az utcákat. A Chile és a
Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát. Szerencsétlenségemre
abban a kocsmában három ember kártyázott.
Abban a szóképben, amit oximoronnak hívnak, olyan jelzővel társítanak
egy szót, amely látszólag ellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről
beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról. Utoljára látogattam meg
Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez is
egyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki.
(Még kártyáznak is: ettől még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy
narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt;
rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra
gondoltam, hogy nincs olyan pénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe