Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben és a mesékben.
Gondoltam én Kharón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás
harminc ezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit
az egyik efézusi szendergő ajánlott fel; az Ezeregyéjszaka varázslójának
fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedem
kifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszi kapott,
eposzának minden soráért egyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem
aranypénz volt; az aranyunciára, amelyet Ahab az árbócra szögeztetett;
Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely a
rávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében.
Mint valami álomban, az a gondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a
hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, noha megmagyarázhatatlan
jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt
utcákat és tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás
vasrácsot; azon túl a Szeplőtelen Fogantatás templom pitvarának fekete-
fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; most egysaroknyira voltam
attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.
Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma.
A Belgrano utcában taxiba ültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan
arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagi természetű dolog a
világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk egy
húszcentavós) a jövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont
dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő. Lehet egy délutáni kiruccanás,
lehet Brahms zenéje vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehet
Epiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat;
változékonyabb Próteusz ez, mint a phároszi. A kiszámíthatatlan idő, a
bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. A deterministák