Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok
végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem
lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel
gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia
fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a
szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett szó nem lehet
alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E szónak –
mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat –
csupán árnyai vagy utánzatai a nagyratörő és regényes emberi szavak:
minden, világ, világegyetem.
Egy napon vagy egy éjszakán – ugyan mi volna a különbség napjaim és
éjszakáim közt? – azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy
homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy
felébredek, és most már két szem homok van ott. Megint elaludtam; azt
álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg
be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haltam meg. Tudtam,
hogy álmodom, hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az
ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: „Nem életre
ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s
így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út,
melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan
felébrednél.”
Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam:
„Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!”
Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett.
Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a
korsókat.