Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az
ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten
szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy
tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét,
áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet,
áldottam a homályt és a követ.
Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok.
Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom,
különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van,
aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá,
vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem
előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és
egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a kerülete)
végtelen volt. Összefonódva mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van
vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de
Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az
okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga
végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a
megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett
szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a
hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzsembereket,
láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat,
melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való
istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot,
melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását
is sikerült megértenem.