szesz hatására könnyen felfortyantak. Sehol egy nő, és sose hallottam
gitárszót.
Hanem ezeknél a határvidéki embereknél sokkal inkább az a teljes
változás érdekelt, amit don Alejandro viselkedésében tapasztaltam. Buenos
Airesben nyájas és udvarias úriember volt; La Caledoniában pedig szigorú
nemzetségfő, akárcsak az ősei. Vasárnap reggel Szentírást olvasott a
zselléreknek, akik egy árva szót se értettek belőle. Egy este azt jelentette a
munkavezető, egy fiatalember, aki az apjától örökölte a tisztét, hogy egy
béres meg egy napszámos hajba kapott, és késelik egymást. Don Alejandro
szép komótosan fölkerekedett. Kiment a munkások közé, elővette a
fegyverét, amit mindig viselni szokott, odaadta a munkavezetőnek, akinek
láthatóan inába szállt a bátorsága, majd don Alejandro odaállt a késelők
közé. Már hallottam is parancsszavát:
- Dobjátok el azt a kést, emberek.
Azután, ugyanolyan nyugodtan, hozzátette: - Most szépen fogjatok kezet, aztán veszteg maradjatok. Ne csináljatok
itt ramazurit nekem.
Mind a kettő engedelmeskedett. Másnap megtudtam, hogy don
Alejandro elbocsátotta a munkavezetőt.
Úgy éreztem, hogy fojtogat a magány. Féltem, hogy sose látom viszont
Buenos Airest. Nem tudom, hogy Fernández Irala is osztozott-e a
félelmemben, de sokat beszélgettünk Argentínáról, meg hogy mit csinálunk
majd, ha visszatérünk. Nem is a megszokott helyek hiányoztak, hanem egy
Jujuy utcai nagykapu oroszlánjai, valahol az Once tér felé, vagy egy ki
tudja, hol található üzlet fényei. Mindig jó lovas voltam; most rászoktam,
hogy kilovagolok, és jókora távolságokat bekalandozok. Még most is
emlékszem arra a fekete lóra, amelyet föl szoktam nyergelni; már biztos