katalógus nélkül, don Alejandro óriási házának hátsó traktusában és
pincéjében. Július elején Irala egy hetet töltött a La Caledonia birtokon; a
kőművesek már abbahagyták a munkát. Kérdésére azt válaszolta a
munkavezető, hogy így rendelkezett a gazda, és most csak a napot lopják.
Annak idején egy jelentést írtam Londonban, ez most nem tartozik ide;
pénteken fölkerestem don Alejandrót, hogy köszöntsem, és átadjam neki az
irományomat. Fernández Irala is velem jött. Délután volt, és pampai szél
járta át a házat. Az Alsina utcai nagykapu előtt egy háromlovas kocsi állt.
Emlékszem, hogy görnyedezve cipelték az emberek a hátsó udvarba
terhüket. Twirl erélyesen dirigált nekik. Mintha sejtett volna valamit, ott
volt még Nora Erfjord és Nierenstein és Cruz és Donald Wren és még
néhány kongresszusi tag. Nora megölelt és megcsókolt, s az a csók és az az
ölelés más csókokat és más öleléseket juttatott eszembe. A néger boldogan
és jóságosan megcsókolta a kezemet.
Az egyik szobában nyitva volt a pince négyszögletes csapóajtaja; a
rakományadagok egymás után tűntek el a sötétben.
Hirtelen lépteket hallottunk. Még nem is láttam, de már tudtam, hogy
don Alejandro lépett be. Szinte futva rontott a szobába.
Más volt a hangja; nem úgy beszélt, mint az a megfontolt úriember, aki
szombati üléseinken elnökölt, se nem úgy, mint az a feudális földbirtokos,
aki megtiltott egy késpárbajt, és aki Isten szavát prédikálta a gaucsóinak, de
inkább ehhez az utóbbihoz hasonlított.
Nem nézett az senkire, csak kiadta a parancsot:
- Szedjenek össze mindent, amit oda lehánytak. Egyetlen könyv se
maradjon a pincében.
Majd egy óráig tartott a művelet. Akkora halmot raktunk a földes
udvarban, hogy a legmagasabb embereknél is magasabb volt. Jöttünk-