mentünk mindahányan; csak don Alejandro nem moccant.
- Most pedig gyújtsák fel az egészet – hangzott az újabb rendelkezés.
Twirl halálsápadt volt. Nierenstein csak ennyit tudott motyogni: - A Világkongresszus nem lehet meg ezek nélkül a becses
segédeszközök nélkül, amelyeket olyan nagy szeretettel válogattam össze. - A Világkongresszus? – mondta don Alejandro. Gúnyosan nevetett,
pedig sose láttam, hogy nevetett volna.
Van valami titokzatos gyönyörűség a pusztításban; fényesen ropogtak a
lángok, s a falak mellett és a szobákban összecsődültek az emberek.
Éjszaka, pernye és valami égett illat maradt az udvarban. Emlékszem,
néhány kósza, fehér lap megmenekült, és ott hevert a földön. A fiatal nők
szeretni szokták az idős férfiakat; Nora Erfjord is így szerette don
Alejandrót, és most csak ezt mondta értetlenül: - Don Alejandro tudja, mit csinál.
Irala most is irodalmias volt, és valami emlékezeteset akart mondani: - Koronként el kell égetni az alexandriai könyvtárt.
Azután minden megvilágosodott: - Négy teljes évbe telt, mire megértettem, amit most mondok. Most már
tudom, hogy olyan óriási vállalkozásba kezdtünk, hogy ahhoz az egész
világ kell. Nem csak néhány ripők, aki ott handabandázik egy isten háta
mögötti tanya fészereiben. A Világkongresszus a világ első pillanatával
kezdődött, és akkor is tovább folyik, amikor mi már csak por és hamu
leszünk. Nincs olyan hely, ahol nem folyik. Azokban a könyvekben is ott
van a Kongresszus, amelyeket elégettünk. Azok a kaledóniaiak is a
Kongresszus részesei, akik tönkreverték a cézárok légióit. A Kongresszus
részese Jób a szemétdombon és Krisztus a keresztfán. Az a semmirekellő
fiatalember is a Kongresszus részese, aki kurvákra fecsérli a pénzemet.