is, ami pedig talán csak kozmikus tréfa.
- Bizonyára emlékszik az első beszélgetésünkre – folytatta Einarsson. –
New Yorkból jöttem. Vasárnap volt; az egyetem étterme zárva volt, így a
Nighthawkba mentünk ebédelni. Akkor tanultam meg sok mindent. Mint
derék európai, mindig azt hittem, hogy a polgárháború a rabszolgatartók
ellen vívott keresztes hadjárat volt; ön azzal érvelt, hogy Délnek minden
joga megvolt, hogy kilépjen az Unióból, és megőrizze intézményeit.
Nagyobb nyomatékot akart adni az állításának, és közölte, hogy ön északi,
és az egyik őse Henry Halleck katonái közt harcolt. Egyszersmind a
konföderáltak bátorságának is tisztelettel adózott. Én, nem úgy, mint más,
szinte rögtön tisztában vagyok vele, hogy kivel állok szemben. Énnekem
elég volt az a délelőtt. Rájöttem, kedves Winthrop, hogy önt a pártatlanság,
ez a különös amerikai passzió vezérli. Mindenekelőtt fair-minded akar
lenni. Ön északi ember, és éppen azért akarta megérteni és megmagyarázni
Dél ügyét. Mihelyt megtudtam, hogy attól a néhány szótól függ az én
wisconsini utazásom, amit ön vált Rosenthallal, elhatároztam, hogy
kamatoztatni fogom azt a kis fölfedezésemet. Rájöttem, hogy úgy szerzem
meg legbiztosabban az ön jóváhagyását, ha támadom a módszerét, amit
mindig alkalmaz a katedrán. Rögtön megírtam a dolgozatomat. Kénytelen
voltam – ahogy a Monthlynál szokás – kezdőbetűkkel jelölni a nevemet, de
mindent megtettem, hogy semmi kétség se legyen a szerző személyét
illetően. Sőt bizalmasan közöltem is sok kollégával.
Sokáig csend volt. Winthrop törte meg. - Most már értem – mondta. – Herbert régi barátja vagyok, becsülöm a
munkáját; ön, közvetve vagy közvetlenül, megtámadott engem. Ha nem
önre szavazok, az valami megtorlásféle lett volna. Mindkettejük érdemeit
mérlegre tettem; már ismeri az eredményt.