Legfeljebb egyfajta kezdődő, talán képzeletbeli fáradtságot.
Világosan emlékszem, hogy Thorpe így szólt:
- A memória már a tudatában van, de még fel kell tárnia. Majd
előbukkan az álmaiban, az ébrenlét óráin, vagy amikor egy könyvet
lapozgat, vagy épp befordul egy sarkon. Ne türelmetlenkedjék, ne találjon
ki mindenféle emléket. A véletlen, a maga titokzatos módján, siettetheti
vagy épp késleltetheti a dolgot. Egyre többre emlékszik majd, ahogy én
felejtek. Nem ígérhetek határidőt.
Az este hátralévő részén Shylock jellemén vitatkoztunk. Szándékosan
nem firtattam, hogy vajon Shakespeare-nek volt-e kapcsolata zsidókkal.
Nem akartam, hogy Thorpe azt higgye, hogy valamiféle próbának vetem
alá. Rájöttem – nem tudom, hogy ez felszabadított-e vagy nyugtalansággal
töltött el –, hogy éppolyan akadémikus, éppolyan konvencionális elveket
vall, mint én.
Az átvirrasztott éjszaka ellenére nem aludtam semmit a következő este.
Mint már annyiszor, most is ráébredtem, hogy gyáva vagyok. Féltem, hogy
rászednek, ezért nem adtam át magam az ígéretes reménynek. Csak arra
tudtam gondolni, hogy merő délibáb Thorpe ajándéka. Ám a remény
ellenállhatatlanul utat tört magának. Enyém lesz Shakespeare, mégpedig
úgy, ahogy még sosem volt senki senkié, még szerelemben, barátságban, sőt
még gyűlöletben sem. Valamiképpen Shakespeare leszek. Nem írok majd
tragédiákat, se szövevényes szonetteket, de emlékezni fogok arra a
pillanatra, amikor feltűntek előttem a boszorkányok, kik egyben a párkák,
akárcsak arra a percre, amelyben megszülettek a következő roppant sorok:
And shake the yoke of inauspicious stars
From this world-wearied flesh.
