Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

gondtalanul ejtettem a 16. századi kemény r-eket és a nyílt
magánhangzókat.
Megírtam a Zeitshrift für germanische Philologie-ba, hogy a CXXVII.
szonett a Legyőzhetetlen Armada emlékezetes vereségére utal. Nem jutott
eszembe, hogy Samuel Butler már megfogalmazta 1899-ben ezt a tételt.
Semmit sem jelentett, mint várható volt, a Stratford-on-Avonbe tett
látogatás.
Később fokozatosan megváltoztak az álmaim. Nekem nem jutottak
olyan látványos rémálmok, mint De Quincey-nek, se kegyes, allegorikus
víziók, mint mesterének, Jean Paulnak. Ismeretlen arcok és szobák
költöztek be az éjszakáimba. Elsőként Chapmant azonosítottam; aztán Ben
Jonsont meg a költő egyik szomszédját, aki nem szerepel az életrajzokban,
pedig Shakespeare gyakran látta.
Aki vesz egy enciklopédiát, nem vesz meg benne minden sort, minden
bekezdést, minden oldalt, minden illusztrációt; csupán a lehetőséget szerzi
meg, hogy ezt-azt megismerjen belőle. S ha ez így van egy konkrét és
viszonylag egyszerű lény esetében (hisz betűrendben sorjáznak az elemei),
akkor vajon mi minden megeshet egy olyan absztrakt és változó – ondoyant
et divers – lénnyel, mint amilyen egy halott varázslatos memóriája?
Senki sem képes egyetlen pillanat alatt átfogni a teljes múltját. Ha jól
tudom, ez nem adatott meg se Shakespeare-nek, se nekem, aki részbeni
örököse lettem. Az emberi emlékezet nem summa; hanem meghatározatlan
lehetőségek kusza halmaza. Szent Ágoston, ha nem tévedek, az
emlékezetről szólva palotákat és barlangokat emleget. A második metafora
a találóbb. Hát ilyen barlangokba kerültem.
Hozzánk hasonlóan Shakespeare emlékezetében is voltak sötét foltok,
nagy-nagy foltok, amelyeket tudatosan került. Nem kis megbotránkozással