idéztem fel, hogy Ben Jonson latin meg görög hexametereket mondatott fel
vele, és a páratlan hallású Shakespeare – kollégái harsány mulatságára –
rendszerint elvétett egy-egy lábat.
Az átlagos emberi tapasztalaton messze túlmenő szerencsés és gyászos
pillanatokat éltem meg. A tanulással telt, hosszú magány észrevétlenül is
arra terelt, hogy kezesen elfogadjam a csodát.
Harminc nap elteltével már a halott memóriája éltetett. Egy különös
boldogságban telt hét alatt szinte már Shakespeare-nek hittem magam. Új
életre kelt bennem a műve. Tudom, hogy Shakespeare szemében a Hold
inkább Diana volt, mint Hold, sőt inkább csak egy homályos, késlekedő szó
- moon –, mintsem Diana. Még egy felfedezést tettem. Shakespeare
látszólagos pongyolaságai – azok az Hugo által dicsérőleg emlegetett
absences dans l’infini – szándékos hibák. Shakespeare azért tűrte meg őket
és élt velük, hogy műveinek a nyelvezete ne hasson túl mesterkéltnek és
csiszoltnak a színpadon (nicht allzu glatt und gekünstelt), hanem
természetes benyomást keltsen. Ugyanez ösztönözte a metaforák
vegyítésére is:
My way of life
Is fall’n into the sear, the yellow leaf.Egyik reggel egy bűnre akadtam az emlékezete mélyén. Meg se próbáltam
tisztázni; Shakespeare már örökre megtette. Csak annyit mondok, hogy nem
volt abban semmi romlottság.
Megértettem, hogy az emberi lélek három képessége – emlékezet,
értelem, akarat – nem holmi skolasztikus képzelgés. Shakespeare
memóriája csakis Shakespeare körülményeit tudja feltárni előttem, mást