Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

nem. Azok pedig nyilvánvalóan nem képezhetik a költő egyéni
tulajdonságait; az a lényeg, hogy milyen művet hozott létre a mulandó
anyagból.
Naivan, Thorpe-hoz hasonlóan eleinte magam is egy életrajz megírását
terveztem. Hamar rájöttem azonban, hogy ehhez az irodalmi műfajhoz írói
képesség kell, amivel én nyilvánvalóan nem rendelkezem. Én nem tudok
mesélni. Nem tudom elmesélni saját történetemet, ami pedig sokkal
különösebb, mint Shakespeare-é. Amúgy sincs semmi szükség egy efféle
könyvre. Mindenki ismeri azokat a rettenetes, közönséges dolgokat,
amelyeket a véletlen vagy a sors szabott ki Shakespeare-re; csakhogy ő át
tudta lényegíteni őket történetekké meg hősökké – akik sokkal
életszerűbbek, mint az őket megálmodó szürke egyéniség –, s olyan verssé,
amelyet nem hagynak majd feledésbe merülni a jövő nemzedékei, és
verszenévé is. Ugyan minek is kellene felfejteni ezt a hálót, minek
aláaknázni a tornyot, minek is kellene egy hiteles életrajz vagy realista
regény olcsó keretébe szorítani Macbeth hangját és dühét?
Németországban, mint tudjuk, Goethe hivatalos kultusz tárgya;
Shakespeare kultusza sokkal bensőségesebb, s nem kis nosztalgiával
ápoljuk. (Angliában az angoloktól roppant távol eső Shakespeare-t hivatalos
kultusz övezi; Angliában a Biblia a könyv.)
Kalandom első szakaszában szerencsésnek találtam magam, hogy
Shakespeare vagyok; a végén szorongást és rémületet éreztem. Eleinte a két
memóriának nem folytak egybe a vizei. Idővel azonban Shakespeare
folyama már fenyegette, szinte elárasztotta az én szerény patakomat.
Rémülettel vettem észre, hogy lassan elfelejtem szüleim nyelvét. Minthogy
az egyéni tudat az emlékezetre épül, féltettem az elmémet.