El-eljöttek hozzám a barátaim; meglepett, hogy nem látják, hogy milyen
pokol lett az életem.
Lassanként idegennek találtam a környezetem legmindennapibb dolgait
(die alltägliche Umwelt). Egyik reggel eltévedtem valami nagy vas-, fa- és
üvegformák rengetegében. Füttyök és kiáltások rémisztgettek. Egy
örökkévalóságnak tűnő pillanatba telt, mire felismertem a brémai
pályaudvar mozdonyait és vagonjait.
Ahogy telnek az évek, minden halandó kénytelen magával cipelni
emlékezetének egyre növekvő terhét. Engem két, egymással gyakran
egybefolyó emlékezet gyötört: a sajátom és azé a – megközelíthetetlen –
másiké.
Minden dolog önnön lényében akar fennmaradni, írta Spinoza. A kő kő
akar lenni, a tigris tigris, én ismét Hermann Soergel akartam lenni.
Már elfelejtettem a dátumot, amikor elhatároztam, hogy kiszabadítom
magam. A legegyszerűbb módszer mellett döntöttem. Véletlenszerű
számokat tárcsáztam a telefonon. Egy-egy gyerek- vagy női hang válaszolt.
Gondoltam, tiszteletben kell tartanom őket. Végül találtam egy művelt
férfihangot. Így szóltam:
- Meg akarod kapni Shakespeare memóriáját? Tudom, hogy roppant
komoly dolgot ajánlok. Fontold meg.
Egy hitetlenkedő hang válaszolt: - Vállalom a veszélyt. Elfogadom Shakespeare memóriáját.
Ismertettem az ajándékozás feltételeit. Fura módon akkor elfogott a
nosztalgia a miatt a könyv miatt, amit meg kellett volna írnom, de nem
tudtam megírni, egyszersmind félelem töltött el, hogy vendégem, az a
szellem sosem válik majd meg tőlem.