Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Azokban az években rendszerint Buenos Airestől tíz-tizenöt mérföldre
délre, Adroguéban töltöttük a nyarat, saját nyaralónk volt – egy jókora
földszintes épület, udvarral, két filagóriával, egy vízemelő szélkerékkel meg
egy bozontos, barna juhászkutyával. Adrogué akkoriban egy villákból álló,
eldugott, békés labirintus volt, a házakat vaskerítés fogta körül, a
kapuoszlopokon kővázák díszlettek, mindenütt parkok, a terekről kis utcák
nyíltak, és mindent elárasztott az eukaliptuszfák illata. Évtizedeken át
visszajártunk Adroguéba.
1909 táján ismertem meg először igazán a pampát, amikor rokoni
látogatást tettünk egy Buenos Airestől északnyugatra, San Nicolás
közelében fekvő birtokon. Emlékszem, hogy a legközelebbi ház csupán egy
foltfélének látszott a látóhatáron. Rájöttem, hogy a végtelen messzeséget
nevezik pampának, amikor pedig megtudtam, hogy a mezei munkásokat
gaucsónak hívják, ugyanúgy, ahogy Eduardo Gutiérrez hőseit, némi
vonzerőre tettek szert a szememben. Én mindig a könyvek után jutok el a
dolgokhoz. Egyszer megengedték, hogy kora reggel velük lovagoljak,
amikor a folyóhoz vitték a jószágot. Apró termetű, kissé sötét bőrű férfiak
voltak, bombachát viseltek, vagyis bő, buggyos nadrágot. Megkérdeztem
tőlük, tudnak-e úszni, amire azt felelték, hogy „a víz a marhának való”.
Anyám egy nagy papundeklidobozban babát ajándékozott a vezetőjük
lányának. Egy évre rá, amikor visszamentünk, érdeklődtünk a kislány felől.
„Micsoda boldogságot adott neki a baba!”, mondták. És akkor
megmutatták: a babát, akár egy képet, dobozostól kiakasztották a falra. A
kislánynak persze csak néznie volt szabad, nem nyúlhatott hozzá, nehogy
tönkretegye vagy eltörje. Ott volt hát a baba a magasban, messze minden
veszélytől, és távolról lehetett bálványozni. Lugones említette, hogy
Córdobában a képeslapok megjelenése előtt nemegyszer látta, hogy a