Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

körülbelül egy év múlva átkeltünk az Alpokon Észak-Olaszországba.
Élénken emlékszem Veronára és Velencére. A hatalmas, üres veronai
amfiteátrumban elszavaltam hangosan, bátran néhány Ascasubi-
gaucsóverset.
Az első ősszel – 1914-ben – a Kálvin János alapította Collège de
Genève-ben kezdtem el a középiskolát. Nem bentlakásos volt. Negyvenen
lehettünk az osztályban; több mint a fele külföldi. Latin volt a fő tárgy, és
hamar rájöttem, hogy ha latinból jó az ember, a többi tantárgyat
hanyagolhatja egy kicsit. Ez utóbbiakat azonban – algebra, kémia, fizika,
ásványtan, növénytan, állattan – franciául tanultuk. Abban az évben a
francián kívül minden vizsgámat sikeresen letettem. Az osztálytársaim a
tudtom nélkül írtak egy beadványt az igazgatónak, amit mindannyian
aláírtak. Előadták, hogy azon kívül, hogy nekem minden tantárgyat
franciául kell tanulnom, még a franciát is el kell sajátítanom. Kérték az
igazgatót, hogy vegye ezt figyelembe, és az szívesen meg is tette. Eleinte
még azt sem értettem, ha felszólított a tanár, mert a nevemet franciásan
ejtették, egy szótagú szóként (nagyjából a forge-hoz hasonlóan), mi pedig
két szótaggal ejtjük, és a „g” úgy hangzik, mint egy erős skót „h”.
Valahányszor nekem kellett felelnem, az osztálytársaim könyékkel
megböktek.
Délen, a város régi központjában béreltünk lakást. Még ma is jobban
ismerem Genfet, mint Buenos Airest; erre az a magyarázat, hogy Genfben
nincs két egyforma utcasarok, és az ember hamar megtanulja a
különbségeket. Mindennap a belvárost átszelő, zöld, jéghideg Rhône mellett
haladtam el, amelyen hét, egészen eltérő formájú híd ível át. A svájciak
meglehetősen büszke és zárkózott emberek. A két legjobb barátom lengyel-
zsidó fiú volt – Simon Jichlinski és Maurice Abramowicz. Az egyikből