Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

írt versemben, ugyanis arra egyedül az ő neve rímel.) Carlyle és De
Quincey indíttatásából megpróbáltam Jean Paul Richtert is felfedezni – ez
1917 körül volt –, ám hamar rájöttem, hogy nagyon unalmas. A két brit
zsenivel szemben nekem Richter túl dagályos és talán szenvtelen is. A
német expresszionizmus ellenben nagyon is megkapott, ma is úgy
gondolom, hogy fölötte áll más olyan korabeli irányzatoknak, mint az
imaginizmus, kubizmus, futurizmus, szürrealizmus és így tovább. Néhány
évvel később Madridban megkíséreltem elsőként – talán egyedüliként –
spanyolra lefordítani több expresszionista verset.
Később, még Svájcban kezdtem el Schopenhauert olvasni. Ha ma
egyetlen filozófust választhatnék, ő volna az. Ha a világegyetem titkát
szavakba lehet foglalni, akkor az ő írásaiban volnának ezek a szavak.
Sokszor elolvastam a műveit, mind németül, mind – apámmal és
Macedonio Fernándezszel – fordításban. Most is szép nyelvnek találom a
németet – talán szebbnek, mint amilyen irodalmat alkotott. Bár a francia
kedveli az irodalmi iskolákat és mozgalmakat, paradox módon jó az
irodalma, de maga a nyelv, azt hiszem, elég csúnya. Franciául minden
triviálisan hangzik. Sőt szerintem a két nyelv közül a spanyol a jobb, bár a
szavai túl hosszúak és nehézkesek. Argentin íróként nekem a spanyollal kell
boldogulnom, ezért inkább a gyengéinek vagyok tudatában. Emlékszem,
Goethe azt írta, hogy neki a világ legrosszabb nyelvével – a némettel – kell
dolgoznia. Feltételezem, hogy legtöbb író hasonlóképpen gondolkodik arról
a nyelvről, amellyel csatázik. Ami az olaszt illeti, több mint tizenkét
kiadásban olvastam és újraolvastam az Isteni színjátékot. Olvastam
Ariostót, Tassót, Crocét meg Gentilét, de egyáltalán nem tudok olaszul
beszélni, se olasz színdarabot vagy filmet követni.