Genfben találkoztam először Walt Whitman nevével, mégpedig
Johannes Schlaf német fordításában (Als ich in Alabama meinen
Morgengang machte – „Alabamában történt, reggeli sétámon”). Persze
teljesen abszurd volt németül olvasni egy amerikai költőt, így
megrendeltem a Fűszálak egy példányát Londonból. Még emlékszem a zöld
borítójára. Egy ideig nemcsak nagy költőnek tartottam Whitmant, hanem az
egyetlen költőnek. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy 1855-ig a világ
valamennyi költője csupán előkészítette Whitman megjelenését, és hogy a
tudatlanság jele, ha valaki nem utánozza. Swinburne költészetének és
Carlyle prózájának esetében is megtapasztaltam már ezt az érzést, pedig ez
utóbbit ma ki nem állhatom. Ilyen korszakokon estem át. Később hasonló
élményben volt részem, amikor lenyűgözött egy-egy író.
1919-ig Svájcban maradtunk. Három- vagy négyévi genfi tartózkodás
után Luganóban töltöttünk egy évet. Addigra már letettem az érettségit, így
az volt az elvárás, hogy az írásnak szenteljem magam. Meg akartam mutatni
a kézirataimat apámnak, de ő kifejtette, hogy nem hisz a tanácsadásban, és
hogy próba-szerencse módszerrel, egyedül kell dolgoznom. Már írtam
korábban angolul és franciául szonetteket. Az angol verseim gyenge
Wordsworth-utánzatok voltak, a franciák pedig a maguk felhígított módján
a szimbolista költészetet másolták. Még emlékszem egy sorra a francia
kísérletezgetéseimből: „Petit boîte noire pour le violon cassé.” A vers
címe pedig: Poème pour être recité avec un accent russe. Mivel tudtam,
hogy idegenszerű a franciám, gondoltam, akkor már az orosz akcentus jobb,
mint az angol. Az angol kísérleteimben megengedtem néhány 18. századi
modorosságot, mint például over helyett o’er, a könnyebb verselés kedvéért
pedig sings helyett doth sing. Ám tudtam, hogy elkerülhetetlenül a spanyol
lesz a végzetem.
[ 39 ]
[ 40 ]