barátomnak felolvastam ezekből a képtelenségekből, megjegyezte: „Ja,
látom már, hogy szerinted akkor a költészetnek a meghökkentés volt a fő
célja.” Arra a kérdésre, hogy a Buenos Aires-i láz ultraista-e vagy sem, egy
barátom és francia fordítóm, Néstor Ibarra válaszolt helyettem, amikor
kijelentette: „Borges az első ultraista versével szakított az ultraizmussal.”
Ma csak sajnálni tudom korai ultraista szertelenségeimet. Csaknem fél
évszázad múltán úgy látom, hogy még mindig igyekszem feledtetni
életemnek ezt a kínos korszakát.
Argentínai hazatérésem legfontosabb eseménye talán az volt, hogy
találkoztam Macedonio Fernándezszel. Az életem során megismert
emberek közül – pedig néhány egészen kiváló egyéniséggel volt alkalmam
találkozni – soha senki nem gyakorolt rám olyan mély és tartós hatást, mint
Macedonio. Keménykalapos, apró alakja ott állt az északi dokknál, amikor
partra szálltunk; apámtól örököltem a barátságát. Mindketten 1874-ben
születtek. Paradox módon Macedonio kiváló társalgó volt, egyszersmind a
hosszú hallgatások és a szűk szavak embere. Szombat esténként
találkoztunk a Perlában, a Plaza del Once egyik kávéházában. Macedonio
vezérletével hajnalig beszélgettünk. Ahogy Madridban Cansinos minden
tudás letéteményese volt, Macedonio a tiszta gondolkodás megtestesítője.
Akkoriban nagy olvasó voltam, nagyon ritkán jártam el otthonról (vacsora
után szinte minden este ágyba bújtam, és olvastam), de az egész hetemet
beragyogta a várakozás, hogy szombaton majd látom és hallom
Macedoniót. Egészen közel lakott hozzánk, bármikor átmehettem volna
hozzá, de valahogy úgy éreztem, nem illet meg engem efféle kiváltság, és
ha teljes épségben meg akarom őrizni a Macedonióval töltött szombat este
kincsét, akkor a hét során le kell mondanom róla. A találkozókon