Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Macedonio talán háromszor-négyszer szólalt meg, csupán néhány halk
megjegyzést kockáztatott meg, azokat is – látszólag – kizárólag a
szomszédjának szánta. Észrevételei sosem voltak kijelentések. Macedonio
nagyon udvarias volt, és halk szavú; például így fogalmazott: „Hát
feltételezem, hogy megfigyelte...” Utána pedig útjára bocsátott egy
meglepő, egészen eredeti gondolatot, amelyet minden alkalommal a
hallgatónak tulajdonított.
Törékeny, szürke ember volt, hamuszürke haja és bajusza Mark Twainre
emlékeztetett. Tetszett neki ez a rokonság, de ha azt említették, hogy Paul
Valéryre hasonlít, az már nem volt ínyére, mert nem sokra tartotta a
franciákat. Mindig a fején volt a fekete keménykalap, és amennyire tudom,
talán abban is aludt. Sosem vetkőzött le éjszakára, és éjszakára törölközőt
tekert a feje köré, nehogy megfájduljon a foga a huzattól. Úgy nézett ki,
mint egy arab. Más különcségei közt ott volt a nacionalizmus (neki
elégséges érv volt a mindenkori argentin elnök csodálatához, hogy a
választók nem tévedhetnek), a fogorvostól való rettegés (emiatt
nyilvánosan, de kezét a szája elé tartva maga húzogatta a fogait, hogy
megmeneküljön a fogorvosi fogótól) és az a szokása, hogy plátói módon
utcalányokba lett szerelmes.
Íróként Macedonio egészen szokatlan köteteket adott ki, és csaknem
húsz évvel halála után is folyik kéziratai összegyűjtése. 1928-as első
könyvének a címe: No toda es vigiliala de los ojos abiertos (Nem mindig
ébrenlét, amikor nyitva a szemünk). Az idealizmusról írt, hosszabb esszéről
van szó, amelyet szándékosan kusza, zavaros stílusban fogalmazott meg,
gondolom, azért, hogy a mű hasonló legyen a valóság kuszaságához. Egy
évre rá Papeles de Recienvenido (A Jövevény papírjai) címmel jelent meg
egy vegyes kötet az írásaiból, amihez magam is hozzájárultam: bemásoltam