elfeledkezne a világról, önmagáról és a céljáról, hirtelen feltárulhatna előtte
az igazság. Persze azt is hozzátette, hogy talán nem lehet majd a hirtelen
nyert tudást szavakba önteni.
Macedonio szóban szívesen szedte lajstromba a zseniális embereket;
meglepetésemre az egyikben egyszer egy közös ismerősünket fedeztem fel,
a roppant kedves Quica González Acha de Tomkinson Alveárt. Szájtátva
bámultam Macedonióra. Valahogy nem hittem, hogy Quica egyenrangú
volna Hume-mal és Schopenhaurrel. Ám Macedonio kijelentette: „A
filozófusok magyarázni próbálják az univerzumot, Quica ellenben
egyszerűen érzi és érti.” Odafordult a hölgyhöz, és megkérdezte: „Quica, mi
a Lét?” Mire Quica azt felelte: „Nem értem, miről beszélsz, Macedonio.”
„No látod – kommentálta –, Quica olyan tökéletesen érti, miről van szó,
hogy fel sem tudja fogni a tanácstalanságunkat.” Ez volt hát számára a
bizonyíték egy asszony zsenialitására. Amikor később jeleztem, hogy
ugyanezt el lehet mondani egy gyerekről vagy macskáról is, Macedonio
megharagudott.
Mielőtt megismertem Macedoniót, mindig is hiszékeny olvasó voltam.
Az volt a legnagyobb ajándéka, hogy kétkedő olvasóvá tett. Eleinte lelkesen
utánoztam, átvettem bizonyos modoros stilisztikai megoldásait, amit később
megbántam. Ma ellenben úgy tekintek rá, mint egy Édenkerttől
megzavarodott Ádámra. Zsenije csak néhány lapon maradt fenn; hatása
szókratikus jellegű volt. Szerettem ezt az embert, szinte bálványként
tisztelem nagyszerű emlékét.
Az 1921 és 1930 közti időszak nagyon tevékenyen telt, de a munka java
meggondolatlan, sőt értelmetlen volt. Nem kevesebb mint hét könyvet írtam
és adtam ki – négy esszégyűjteményt és három verseskötetet. Alapítottam