Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

három folyóiratot, és elég gyakran írtam egy tucatnyi lapba, amelyek közt
ott volt a La Prensa, a Nosotros, az Inicial, a Criterio és a Síntesis. Ma
meglep ez a termékenység, akárcsak az, hogy csupán távoli rokonságot
érzek ezeknek az éveknek a műveivel. A négy esszékötet közül hármat –
jobb, ha elfelejtjük a címüket – sosem engedtem újranyomni. Amikor 1953-
ban jelenlegi kiadóm, az Emecé felajánlotta, hogy kiadja az „összes
műveimet”, tulajdonképpen csak azért mentem bele, mert így inkább
homályban maradtak ezek a rettenetes kötetek. Mark Twain ötlete jut
eszembe, aki szerint úgy lehet felépíteni egy jó könyvtárat, ha kihagyják
belőle Jane Austen műveit, és ha a könyvtárba nem kerül be egyetlen könyv
sem, még mindig jó lesz, mert kimaradtak Austen művei.
Az említett meggondolatlan kötetek közt az elsőben volt egy elég rossz
esszé Sir Thomas Browne-ról, könnyen lehet, hogy ez volt az első
íráskísérlet róla spanyolul. Egy másik esszé a metaforákat igyekezett
osztályozni, mégpedig úgy, mintha nyugodtan el lehetne hagyni más költői
eszközöket, például a ritmust vagy a zeneiséget. Egy elég hosszú esszé
foglalkozott az ego nemlétével, amit Bradley-től vagy Buddhától vagy
Macedonio Fernándeztől vettem kölcsön. Amikor ezeket az esszéket írtam,
nagy buzgalommal utánoztam két 17. századi spanyol barokk szerzőt,
Quevedót és Saavedra Fajardót, akik a maguk merev, száraz, spanyol
módján azt utánozták, ahogy Sir Thomas Browne írt az Urne-Buriallben.
Mindent megtettem, hogy latinul írjak spanyolul, így a könyv összeomlik a
nyakatekert mondatok és a bölcselkedő ítéletek puszta súlya alatt. A
baklövések következő esete egyfajta reakció volt. Az ellenkező végletbe
estem: annyira argentin próbáltam lenni, amennyire csak tudtam.
Megszereztem a Segovia-féle argentinizmusok szótárát, és olyan sok helyi
kifejezést szőttem bele a szövegbe, hogy nemegy honfitársam aligha értette