Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

1925-ben jelent meg, tobzódik benne a csalóka couleur locale. Sok
ostobaságot tartalmazott: a keresztnevemet a 19. századi chilei helyesírás
szerint (ami csak egy bátortalan kísérlet volt a fonetikus írásra) „Jorjé”-nak
betűztem; a spanyol „és” jelentésű „y”-t „i”-nek írtam (legnagyobb írónk,
Sarmiento is így járt el, mert a lehető legspanyoltalanabb akart lenni); és a
szóvégi „d”-ket elhagytam olyan szavakban, mint az „autoridá”, azaz
autoridad (hatóság) és „ciudá”, azaz ciudad (város). A későbbi kiadásokban
kihagytam a legrosszabb költeményeket, visszanyestem a különcködéseket,
és az egymást követő újranyomásokban javítgattam és tompítottam a
verseket. A korszak harmadik kötete, a San Martín Füzet (a címnek semmi
köze nemzeti hősünkhöz; annak a régimódi iskolai füzetnek a márkanevére
utalok, amelybe a verseket írtam); tartalmaz néhány egészen elfogadható
művet, ilyen az Egy átvirrasztott éjszaka Délen (Robert Fitzgerald
meglepően fordította angolra: Deathwatch on the Southside) és a Muertes
de Buenos Aires (Buenos Aires-i halálok), amely az argentin főváros két
temetőjéről szól. A könyv egyik darabjából (nem a kedvencem) valamiért
kisebb argentin klasszikus lett: Buenos Aires mitikus alapítása. Ez a kötet is
jobb vagy tisztább lett, ahogy az évek alatt ritkítottam és javítgattam.
1929-ben az említett harmadik esszékötet elnyerte a háromezer pesóval
járó Második Városi Díjat, ami abban az időben nagyúri összeg volt.
Egyrészt arra szántam, hogy veszek egy használt példányt az
Encyclopaedia Britannica tizenegyedik kiadásából, másrészt, mivel lesz
egy szabad évem, írok egy hosszabb könyvet egy teljesen argentin témáról.
Anyám azt várta, hogy a három valóban értékes költő – Ascasubi,
Almafuerte, Lugones – egyikéről írjak. Bárcsak hallgattam volna rá. Én
inkább egy kisebb, népszerű költőt választottam, Evaristo Carriegót. Anyám
és apám is figyelmeztetett, hogy nem jók a versei. „De hát barátunk és