Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

szomszédunk”, mondtam. „Jó, ha úgy gondolod, hogy ez elég, hogy
könyvet írj róla, csak rajta”, válaszolták. Carriego fedezte fel, milyen
irodalmi lehetőségek rejlenek a város lepusztult, nyomorúságos
külvárosaiban – gyerekkorom Palermójában. Pályája ugyanazt az utat járta
be, mint a tangó – először mókás, vakmerő és bátor volt, aztán érzelmesbe
fordult. 1912-ben, huszonkilenc évesen halt meg tüdőbajban, egyetlen
kötetet hagyott maga után. Emlékszem, hogy volt egy apámnak dedikált
példány az argentin könyvek közt, amelyeket magunkkal vittünk Genfbe, és
ott újra és újra elolvastam. 1919 táján Carriego anyámnak ajánlotta egyik
versét. Igazából anyám albumába írta az ajánlást. És ott engem is említ:
„És... jusson előre a fiad az ihlet biztató szárnyán, és munkálkodjon egy új
kinyilatkoztatás szőlőjén, amely a csodás fürtökből kipréseli a Dal borát.”
De amikor nekifogtam a könyvnek, ugyanaz történt velem, mint Carlyle-lal,
amikor Frederick the Greaten dolgozott. Minél többet írtam, annál kevésbé
érdekelt a hős. Egy megszokott életrajzot készültem írni, de menet közben
egyre jobban a régi Buenos Aires kezdett érdekelni. Az olvasók persze
egykettőre észrevették, hogy a könyv tartalma alig vág egybe az Evaristo
Carriego címmel, így nem lett sikere. Amikor huszonöt évvel később,
1955-ben az „összes” műveim negyedik kötetében megjelent a második
kiadás, hozzátettem néhány új fejezetet, az egyik A tangó története. Úgy
érzem, hogy a bővítésekkel jobb lett az Evaristo Carriego.
A Prismánál, az 1921-ben alapított, összesen két számot megélt
folyóiratnál voltam legelőször szerkesztő. Kis ultraista csoportunk nagyon
szeretett volna egy saját lapot, de egy igazi folyóirat meghaladta a
lehetőségeinket. A hirdetőoszlopokon korábban megfigyeltem a
reklámokat, és eszembe jutott, hogy mi is nyomtathatnánk egy „fali
folyóiratot”, amit a város különböző pontján magunk ragaszthatunk ki.