nyomdahibák nélkül. Másfél év elteltével, tizenöt szám után azonban
előfizetők és hirdetők híján kénytelenek voltunk beszüntetni a lapot.
Nagyon boldog évek voltak ezek, mert sok barátságot jelentettek: Norah
Lange, Macedonio, Piñero és az apám barátságát. A munkánk őszinteségen
alapult; úgy éreztük, hogy a prózát és a költészetet is megújítjuk. Én persze
igyekeztem, mint minden fiatalember, olyan boldogtalan lenni, amilyen
csak tudtam – amolyan Hamlet és Raszkolnyikov összegyúrva. Elég gyenge
eredményt értünk el, de a baráti közösség megmaradt.
1924-ben sikerült bejutnom két irodalmi csoportba. Az egyik – ma is
örömmel gondolok rá – Güiraldes köre volt, aki akkor még nem írta meg a
Don Segundo Sombrát. Nagyon nagylelkű volt hozzám. Amikor adtam neki
egy elég suta verset, a sorok közt olvasva kitalálta, hogy mit is akartam
mondani, csak irodalmi járatlanságom miatt nem sikerült. Később másokkal
is beszélt a versről, azok nagyon meglepődtek, hogy mindennek nyomát
sem látják a szövegben. A másik csoport – azt inkább megbántam – a
Martín Fierro folyóirat köre volt. Nekem nem tetszett a Martín Fierro
álláspontja, tehát az a francia elképzelés, miszerint az irodalom folytonosan
megújul – Ádám minden reggel újjászületik –, továbbá az sem, hogy mivel
a párizsi irodalmi klikkek reklámban és veszekedésben tobzódnak, lépést
kell tartanunk velük, és ugyanazt kell tennünk. Ennek egyik
következményeként kieszeltek egy irodalmi álviszályt – Florida és Boedo
rivalizálását. Florida volt a belváros, Boedo a proletariátus. Én a Boedo-
csoportban szerettem volna lenni, hisz az Északi negyedről írtam, a
nyomortelepekről, a bánatról, a naplementékről. De megtudtam a két
összeesküvő – Ernesto Palacio (Florida), Roberto Mariani (Boedo) –
egyikétől, hogy én a Florida harcosaihoz tartozom, és már túl késő