70
A bőrönd
Éjfélkor szálltam le a vonatról, a bőröndöm túl nehéz volt ahhoz,
hogy egyedül cipeljem tovább. Ott álltam bőröndömmel a peronon,
és tanácstalanul nézgelődtem jobbra-balra. Az utasok sorra
kikerültek, és eltűntek a KIJÁRAT A VÁROSBA feliratú aluljáróban.
Rövidesen egyedül maradtam a peronon.
És akkor megjelent egy hordár. Szó nélkül fogta a bőröndömet, és
könnyedén elindult vele a kijárat felé. Mentem mögötte, s titokban a
hála könnyeit törölgettem arcomról.
Az aluljáróba vezető lépcső tetején a hordár megállt, és
elgondolkodott.
- Tudom is én... – szólt mintegy magában beszélve.
- Mit nem tud? – kérdeztem nyugtalanul. Az az ember közel került
a szívemhez. - Hogy ez az egész megéri-e nekem.
- Hát hogyne! Dupla díjat fizetek! Hiszen éjszaka van, jár magának
az éjszakai pótlék. Az éjszakai munka nagyon fárasztó.
— Az még csak hagyján, de nekem feleségem van, meg gyerekeim...
Nekem most otthon volna a helyem, velük, nem pedig itt magával.
Hiszen maga idegen nekem.
Ez igaz. Életében akkor látott először. És mégis inkább velem volt,
nem a családjával. Titkos fluidum? Azonos lelki hullámhossz?
Kitüntetettnek éreztem magam, de bűnösnek is.
— Háromszoros tarifát fizetek, amiért megvált a családjától.
A hordár sóhajtott, de fölemelte a bőröndöt, s elindult lefelé a
lépcsőn, lehorgasztott fejjel, mintha bánná önmaga előtt is
érthetetlen gyengeségét, melynek hatására engem választott, nem
pedig a gyerekeit. Lépkedtünk az alagútban, lépteink nyugtalanító
visszhangot vertek. A fölfelé vezető lépcső előtt a hordár újra megállt,
és bánatos tekintettel méregette a lépcsőfokokat.
— Meredek a lépcső — mondta. - Meredekségi pótdíj?
— Az természetes, de egy kicsit fáradt vagyok.
— Ha megengedi, segítek. Vigyük együtt!
A lépcső közepe táján megállt. Én szintén, hiszen együtt vittük a
bőröndöt.