Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

máris a szolgálók, márványos termeken által
vittek az úrnőhöz; legszebb termében ez ott ült
ünnepi trónszékén, sugaras szép drága köpenyben,
és efölött aranyos szállal szőtt fátyola függött.
Nimfák s nereisek voltak vele, fürge kezekkel
gyapjút nem fontak, nem sodrott szálat az ujjuk;
rendezték a növényeket ott, kosarakba virágot
s színt játszó füveket volt dolguk rakni külön mind.
Ő meg a munkájukra ügyel föl, tudja nagyon jól,
míly erejű a levél, s hogy kell mind egybekeverni,
vizsgálgatja a néki adott füveket figyelemmel.
Meglátott, s mi köszöntöttük, viszonozta azonnal,
felvidorult orcája, igért csupa jókat a hangja.
Szolgálóira szólt: pörkölt árpát s vele mézet
egybe aludttejjel s borral jól rázzanak össze;
majd titkon bekever fűnedvet az édes italba.
Isteni jobbjával miután átnyújtja a korsót,
isszuk is azt mi fenékig, száraz szomju ajakkal,
ekkor az istennő bús vesszeje érte hajunkat;
(elmondom, noha szégyenlem) nőtt rajtam a serte,
szólani nem tudtam, kívántam - s csak röfögés lett,
hogy mordult, hangom, s orcám hajlott le a földre.
Ajkam mint merevült, éreztem, turcsi nagy orrá,
vastagodott a nyakam; s kezem is, mely fogta a korsót,
láb lett, járkáltam hát rajta; s a többivel együtt
bajba merültekkel (lám, íly nagy erő a varázsfű!)
ólba jutok. S látjuk: sertéssé csak maga nem lett
Eurylochos; maga volt, ki a kínált bort ki nem itta.
Hogyha nem így tett volna, bizony magam én ma is éppúgy
sertés-falkában vagyok, és sose tudja ki sorsunk
tőle Ulixes, és nem jön, bosszúra, utánunk.
Mercurius nyújtott neki át tejszínü virágot,
éjszínű gyökerűt, melynek neve molü az égben.
Égi tanítástól s e növénytől védve kerül hát
Circének házába - a nőt, ki a bort odanyújtja
és vesszővéggel kívánja haját simogatni,
visszariasztja, kivont kardját kifeszíti elébe.
Megbékélve kezet fognak; lép nászkerevetre,
s nászi ajándékul nyeri el jó társai testét.
Jótévő különös fűnedvvel hint be az úrnő;
megfordított vesszővel veri újra fejünket;
megfordítva korábbi igéit, visszaigézi.
Erre emelkedvén, gyorsan mint éneke zengett,
elhullajtjuk a sertéket, két lábhasadékunk
tűnik, van vállunk, s a karunk is a régi kar immár.
Most, zokogók zokogót, megöleljük a megszabadítót,
csüngünk rajta, vezérünkön; s más szót nem is ejtünk
addig, míg el nem mondjuk neki szívbeli hálánk.
Egy kerek év telik ott termében. E hosszu időben
láttam nála sokat, hallottam is épp elegendőt;