Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

,Nem futsz el, noha szélviharok szárnyával iramlasz,
hogyha magam jól ismerem és nincs minden erőtől
még megfosztva füvem, s ha dalom hatalom!' szava szólal;
és tüstént vadkan képét költötte világra,
és odaküldte az ifju vadász útjába e képmást,
majd azután sürü erdőnek közepébe szalasztja,
merre sok ágbogtól paripával senkise juthat.
Picus a zsákmány árnyképét nyomon űzi sietve,
szökken az izzadt ló hátáról nyomban a földre,
és hiu célját űzni betér ama sűrü berekbe.
Circe most könyörög, sóhajszavu bűvös imákkal,
rejtett isteneket rejtelmes dallal igézve,
mely meg szokta zavarni a Holdnak tiszta világát
s apja fejét nedves felhőkkel körbekeríti.
Most is a bűvös szó szálltán az egekre sötét száll,
föld ködöket gőzöl, s a kisérők éji homályban
úttalan ődöngnek, fejedelmüket őrzeni késnek.
Circe él az idővel, a hellyel: ,Szép szemeidre,
mik megbűvöltek,' szól most, ,s gyönyörű alakodra,
mely, te csodásan szép, istennőt hajt meg előtted,
oltsd tüzemet, s ipadúl a Napot, mely mindeneket lát,
válaszd, s el ne taszítsd, kérlek, Titania Circét.'
Szólt; vad az ifju: a nőt s kérését visszataszítja:
,Bárki lehetsz, hanem én a tiéd nem! foglya vagyok már
egy másik nőnek, s esdem, hogy a foglya maradjak.
Nem töröm én meg e szent fogadást tiltott szerelemmel,
míg Janus-nemzette Canensomat őrzi a végzet.'
Esdekel újra a Titán-lány többször, de hiába;
,Megsiratod', szól most, ,nem fog soha látni Canensed;
s hogy sértett szerető asszony mit tud cselekedni,
érzed, mert Circe ez a sértett és szeretett nő!'
Kétszer néz nyugatot, néz kétszer vissza keletre;
rácsap az ifjura háromszor, három dala hangzik.
Elfut ez, ám bámul, hogy gyorsabb, mint viszi máskor
lába, ha fut; testét beborítják, látja, a tollak;
s mert új szárnyasként lakozik Latium ligetében,
tiltakozik dühösen, csont-csőrrel csapkod a csontos
tölgybe, sebet döfköd hosszú ágakba haragja.
Tollazatát bíbor, köpenyének színe, szinezte;
az, mi aranycsat volt, mi a köntöst egybeharapta,
lett aranyos pehely és a nyakát koszorúzza arannyal.
S Picusból más nem, pusztán csak e név maradott fenn.
Most, miután hívták rivalogva a társai Picust,
s nem tudták a nyomát föllelni seholsem a réten,
meglátják Circét (mert ritkult már a sürű köd,
mert Circe a ködöt nap- s széllel szertezavarta),
vádolják jogosan, követelvén tőle királyuk,
s nyúlnának hozzá, nyilaikkal nyugtalanítják.
Bősz keverékét ő, mérgét fecskendi reájuk;
mélybeli isteneket meg az Éjt szólítja a földből,