sem, mit a kert táplál szeliden nedvével, a zsengét,
mást sem, csak téged: könyörülj meg a lángrahevültön,
s hidd, hogy amit számmal kér, azt itt ő maga kéri,
s féld is az isteneket, féld Idaliét, ki a kőszív
útálója, s a Rhamnus-béli leány dühödését!
S hogy méginkább félj (mert nékem tudnom az aggkor
sokmindent megadott), elmondom, mit tud a teljes
Cyprus - tán ha te is hallod, könyörülsz, szelidülsz is.
POMONA ÉS VERTUMNUS. ANAXARETE
Látta Anaxaretét, Teucernek régi neméből
nemzett lányt, alacsony-születésű Iphis, az ifjú;
látta, s a csontjait is szerelemláng járta keresztül;
jóideig küzdött, hanem ésszel e nagy dühödését
nem győzhette le; ment, könyörögni a lány küszöbéhez,
és hol a dajkának vallott szive szörnyű tüzéről,
s kérte, ne űzze el őt, a leány üdvére könyörgött,
hol meg a szolgákat kérlelte, külön-külön, esdő
hízelgő hangon: pártolják vágyakozását;
gyakran bízza szavát hízelgőhangu levélre,
közben könnyeivel harmatdús szép koszorúkat
aggat az ajtószárnyra, kemény küszöbére hever le
lágy derekával; a gyászos zárra zudítva szidalmát.
Bak-csillag ha letűn, vad a tenger, a lányka vadabb még,
norici tűz vasat edz, de keményebb sokkal a lányka,
szirtnél is, mely még eleven talajon gyökeredzik;
megveti és kikacagja, kemény tettekre kevélyen
vad szavakat szaporít, s a reményt is meghiusítja.
Már nem tűri tovább hosszú kínját a szerelmes
Iphis, az ajtónál így szól a leányhoz utolszor:
»Győzöl, Anaxarete, sose kell már, hogy közelemtől
undorod ébredjen: készülj diadalra vidáman,
hívd Paeant, s fejedet fényes repkénnyel övezzed!
Győztes vagy, szivesen halok én: vas-szív, ne, örülj hát!
Lesz hát mégis, amit dícsérned kell e tüzemben,
és kedves leszek érte neked, hisz ez érdem előtted.
Gondom azonban, tudd, nem szűnik előbb meg irántad,
mint szünik életem, és szemeimnek fénye kialszik.
S nem fog a hír hozzád holtomról jönni követként:
hidd, magam én jövök el, s teelőtted megjelenek majd,
vad szemedet tetemem láttán hogy kedvre legeltesd.
Ámde, ha, égilakók, látjátok az emberi sorsot,
emlékezzetek énrám, és (nyelvem könyörögni
nem tud már) hogy a hír rólam szóljon, ti tegyétek,
és, mit az éltem veszt, az időt hadd nyerje a hírem!«
Mondta, s az ajtószárnyra, mit oly sokszor koszorúzott,
könnyel telt szemeit, halovány karját felemelte,