már egész éven át, száz százalékig tele lesznek.
Megkérdeztem Ricardót, hogy vajon ő vezet-e listát.
– Vezetek – felelte kissé bűntudatos mosollyal. – Bevallom,
hogy nekem is van listám. Eddig körülbelül száznyolcvannyolc
madárfaj van a listámon.
– Körülbelül?
Felnevetett, és elmesélte, hogy tavaly szeptemberben egy kora
hajnalon talált a tengerparton egy kimerült kis hernyófalót. A
költöző madárka annyira fáradt volt, hogy nem is próbált
menekülni, ezért le tudta fényképezni a telefonjával. Aztán
otthon, a barátai segítségével megállapította, hogy egy
Geothlypis philadelphiát látott.
– Vagyis lehet – mondta –, hogy most már száznyolcvankilenc
madaram van a listán.
Másnap reggel öt harminckor indulásra készen várakoztam a
szálloda halljában, és mivel Ricardo még nem volt ott, már
kezdtem azt hinni, hogy talán nem is olyan megbízható, mint
amilyennek látszik. De aztán egyszer csak előbukkant a hajnali
homályból, és jelentette, hogy egy jamaicai baglyot hallott az
imént, sőt látta is eltűnni egy fa lombkoronájában. Már
futottam is az elemlámpámért. A bagoly szemének jellegzetes
csillogása nem villant fel a lomb között, de aztán amikor a fa
túlsó oldaláról felröppent, a lámpám fényénél, látcsővel elég jól
meg tudtam figyelni, és azonosítani a fahéjszínű tollazatáról, a
nagyságáról és a bagolyszerű megjelenéséről, mielőtt eltűnt