Jonathan Franzen - A világ végének vége

volna az erdőben.
Az Ecclesdown Road felé tartottunk; ez a keskeny, kanyargós
műút vezet fel erdős lejtőkön át a John Crow-hegységbe. (A
„John Crow” a pulykakeselyű helyi neve, mely egy görnyedt
hátú, vörös képű, fekete tollú madár – állítólag egy görnyedt
hátú, napégette arcú, John nevű prédikátorról kapta a nevét, aki
az egész országot átfésülte megtérítendő lelkek után kutatva, a
hosszú szárnyú, fekete kabátjában.) Több kilométert
gyalogoltunk, miközben nem egy zivatar is elkapott, de láttuk
Jamaica mindkét endemikus papagájfaját, láttunk három
hatalmas kakukkot (Coccyzus pluvialist), egy csapat jamaicai
varjút (amit a helyiek fecsegő varjúnak hívnak a jellegzetes
csattogó hangjuk után), végül pedig egy fa tetején még egy
bíborvörös gatyáját villogtató úgynevezett jamaicai
mangókolibrit is.
Mi azonban mindenekelőtt a rövidcopfos földigalambra
voltunk kíváncsiak, erre a rejtőzködő életmódot folytató, földön
fészkelő madárra, melyet a jamaicaiak hegyi boszorkánynak
hívnak. Fennmaradását élőhelyének pusztulása és a mongúz
fenyegeti – mely Jamaicában nem őshonos, csak betelepített
állat –, és ez a galambfaj egyébként majdnem ugyanolyan ritka,
mint a csiröge. Amikor Ricardo végre hallott egyet burukkolni,
én is láttam egy másikat, vagy inkább csak a sziluettjét, amint
alacsonyan átrepült az út fölött – de ezzel nem sokra mentem.
Éppen odaértünk, ahol a madarat megpillantottuk, amikor az
Ecclesdown Road idilli csendjét motorzúgás verte fel; aznap ez
volt az első autó, amivel találkoztunk, ez viszont ráadásul még
dudált is minduntalan. Aztán két férfi tűnt fel az ellenkező