Jonathan Franzen - A világ végének vége

meg a fenségest, hogy az a szépség és a rettenet egysége, én
azonban ott, az Antarktiszon, egy üvegfalú lifttel ellátott és
kitűnő eszpresszókávét kínáló hajó biztonságából szemlélve,
inkább a szépség és az abszurditás keverékének láttam.
Az Orion kísértetiesen néma, üvegsima vizeken siklott. Se a
szárazföldön, se a jégen, se a vízen nem látszott semmi
emberalkotta, se egy épület, se egy másik hajó, az Orion orrában
pedig a gépeket sem lehetett hallani. Ahogy ott álltam a
hatalmas csöndben Chrisszel és Adával, viharmadarakat
kémlelve, úgy éreztem magam, mintha egyedül lennék az egész
világon, és közben valami a végpontja felé sodorna, mint a
Hajnalvándort a Narnia Krónikáiban, valami láthatatlan, de
ellenállhatatlan erejű áramlat. De aztán, amikor úszó jégtáblák
közé jutottunk, és minden oldalról körülvették a hajót, rögtön
fényképezni kellett. Lebocsátottak egy gumicsónakot, és az
ausztrál is felküldte a levegőbe a drónját.
Később, már benn a Lallemand-fjordban, nem messze
utazásunk legdélibb pontjától, Doug bejelentette, hogy újabb
„akció” következik. A kapitány orral nekivezeti a hajót a fjordot
elrekesztő óriási jégmezőnek, mi pedig választhatunk, hogy
kajakba szállunk-e, vagy teszünk egy sétát a jégen. Tudtam,
hogy ez a fjord az utolsó esélyünk arra, hogy császárpingvint
lássunk; hét másik pingvinfaj felbukkanása is várható volt, a
császárok azonban csak a legritkább esetben merészkednek a
sarkkörnél északabbra. Míg a többi utas a kabinjába sietett,
hogy felöltse a mentőmellényét és gumicsizmát húzzon, én
felállítottam a látcsövemet a hajóorrban. Ahogy
végigpásztáztam a jégmezőt, melyet rákevő fókák és kis Adélie-